AZ IKON CSOPORTRÓL
a MANRÉZA Spirituális és Kulturális Központban, Dobogókőn rendezett kiállítás kapcsán

A rendszermódosulás után a magyar művészeti élet szerkezete teljes mértékben átalakult. A központilag vezényelt mammut szervezetek helyett számos művészeti csoport (egyesület) alakult, részben műfaji, részben topográfiai egyezések okán. Közülük számos azóta felbomlott, vagy átalakult, mások sikeresen működnek mind a mai napig.
Az egyik legfrissebb művészközösség az alig két éve alakult IKON Csoport, mely Szentendrén vagy környékén élő festőket, grafikusokat, szobrászokat, keramikusokat, fotográfusokat fog össze bármiféle stílusazonosság megkövetelése nélkül.
Programjuk rokonszenves és egyszerű: humanista attitűd, a tradíciók tiszteletben tartása és a politikamentesség.
Nem térhetünk ki bizonyos analógiák és különbözőségek megemlítése elől.
Általában az egységes stíluseszményre felesküdő csoportosulások kérészéletűnek bizonyultak, mint pl. a Section d’or az 1910-es évek Párizsában, vagy nálunk a Budapesti Műhely (1973-1988.). Mindkét egyesülés kiváló művészekből állt, ám ahogy az életművek változtak (fejlődtek?), úgy váltak szét az ösvények, ma már Nádler István egészen másképpen fest, mint Fajó János, Keserű Ilona másként, mint Bak Imre.
Az IKON Csoport programja leginkább a Vajda Lajos Stúdióhoz hasonlítható, mely nem kötötte meg a művészek kezét, a kapuk csupán a mindenféle tehetséget nélkülöző és a propagandisztikus művészetet művelő jelöltek előtt maradt zárva.
A Vajda Lajos Stúdió több mint három évtizede működik, a néhai autodidakta fiatalokból számosan Munkácsy-díjasok, Érdemes Művészek lettek; az idő őket igazolta. (Talán nem véletlen, hogy az IKON Csoport megalakulásakor Aknay János festőművésztől kapta a legtöbb bíztatást, aki a Vajda Stúdiónak alapító tagja volt.)
Azonban amíg a VLS tagjai inkább az avandgarde-tapasztalatokra építettek (dada, environment, szürrealizmus, arta povera, body-art stb.…), az IKON Csoport jobban kötődik a ma már klasszikusnak mondható tradicionális irányzathoz a középkori ikonfestészettől a posztimpresszionista lefestő- átlényegítő piktúráig.
Rácz Zita főképp selyemfestményeket készít. A selyem intim, érzékeny, légies anyag, nem véletlen, hogy általában feminin műfajnak tartják. A művész tartózkodik a harsányságtól, a keleti hagyományokra is csak óvatosan hivatkozik. Növényi formái esztétikusak, elegánsak, megállnak a sík dekoráció (ornamentika) határán.
Paulusz Györgyi teljes oeuvre-jét a bizánci (az ő szóhasználatával, „posztbizánci”) ikonfestészet tölti ki. Egy középkori illuminátor alázatával és pontosságával kezeli a témát, betartva a műfaj áthághatatlan szabályrendszerét.
Három olyan művész is van a csoportban, akik erősen kötődnek a tájélményhez. A forrás Mártély (de lehetne akár Zebegény is). Bozsó Zsuzsa figyelemreméltó akvarellista, kifejezetten a hangulatok, illékony pillanatok festője.
Mezei Sándor kicsit másképpen viszonyul a látványhoz. Vendéglő, utcákra kirakott asztalokkal, székekkel, elmosódó figurákkal, háttérben a városkép, kékes, gyöngyházas fények, a néző könnyen a harmincas évek Párizsában képzeli magát, akár a Dome kávéház teraszára. Erdőrészletei is hasonló hangulatúak, az École de Paris festőinek szellemiségét idézik.
Tamás Mária úgyszintén Mártélyhoz kötődik. Korai munkáin sokszor felbukkan a jellegzetes táj, az utóbbi évek friss művein azonban már a nonfiguráció határáig jut el. Műveinek kulcsszava az allúzió (= sejtetés, célzás a valós dolgokra). Társául hívja a szemlélőt a kép megértéséhez. Mintha az idő rétegei (= pl. málladozó vakolat) alól sejlene fel egy régi freskó, a történések látszanak is meg nem is. Kísérletező típusú festő, magától értetődően használja a legkülönfélébb technikákat.
A legendás mester, a „leghűségesebb nagybányai”, Pirk János szakkörében kezdte tanulmányait Gavrilovits Sándor, Lukács János és Pistyur Imre, de valószínűleg az első impulzusokat a későbbi mesteriskolát végzett Pirk László is édesapjától kaphatta. Gavrilovits a festészet és a grafika határán mozgó „lapos relief”-szerű kompozíciókat készít. Témáit a magyar őstörténet vidékéről választja. Lukács János inkább a kortárs szentendrei művészethez köthető. Lírai konstruktivistának mondhatnánk csendes, nyugalmas síkban fogalmazott műveit. Összehajló, egymást átfedő figurái, a tiszta formaadás egy meghatározó szentendrei mester, Balogh László szemléletmódjához állnak közel.
Pistyur Imre a legutóbbi években (noha évtizedek óta fest és farag) robbanásszerűen tűnt fel ősi erejű robosztus, tömbszerű szobraival. Különös meseszerű figurái mintha Tolkien történeteiből léptek volna elő. Szinte kizárólag követ használ, tehát közvetlen kapcsolatban áll a nehezen megmunkálható anyaggal.
Pirk László talán már két évtizede az antikvitáshoz fordul. Idolszerű figurái egy görög körszínház romjai között lebegnek. Visszatérő motívumai a kerék a (kör-) forgás drámaiságtól sem mentes jelképe.
Kákonyi Júlia kerámiái, de batikolt textíliái is keleti érdeklődését mutatják (Tibet, India). Monotípiái elegánsak, nem mentesek némi illusztratív szándéktól.
Lehoczky Krisztinát sem a jelenvaló világ érdekli. A „Perui életfa” a prekolumbiánus kultúrákig megy vissza. Égi vadásza talán szkíta formajegyeket mutat. Elegánsak és nagyvonalúak tus kalligráfiái.
Ujbányai Veronika ma már ritkán használt régi technikát művel: ólomüveg kompozíciókat készít, természetesen erősen számítva a fény szerepére; de nem idegen tőle a szecessziós mester Tiffany – ma reneszánszát élő – stílusa sem. Emellett fontosak kollázsai, montázsai is. E műfajnak komoly tradíciója van Szentendrén, elsősorban Vajda Lajos munkásságára gondolunk. Ám, amíg Vajda a horror vacui bűvöletében teljes egészében kitölti a képsíkot, Ujbányai hatalmas üres mezőben helyezi el figuráit.
Különös, képzelt világba invitálja a szemlélőt Végvári Tamás. Furcsa, bizarr, organikus formákat fest, melyek lehetnek akár mélytengeri sohasem látott kagylóféle lények, vagy sajátos újraértelmezései Kállai Ernő „bioromantika” – elméletének.
Lukács Tibor különös pályát futott be. Leningrádban – ahol mérnöki tanulmányokat folytatott –, realista-naturalista orosz mesterektől tanulta meg a valósághű piktúra csínját-bínját. Szentendrén Deim Pál mester tanítványává vált. Nagy erőfeszítések árán tudott elszakadni mestere formavilágától. Legutóbbi (Ries Zoltánnal közös) tárlatán (Szentendre, Skanzen Galéria) izgalmas plasztikákkal jelentkezett.
Misztikus figurák, misztikus térben: így jellemezhetnénk Gyurkovics Gertrud festészetét. Ezekkel a különös alakokkal különös dolgok történnek. Bernarda Alba háza nem egyszerű Lorca-illusztráció, pontosabban nem is illusztráció, inkább a festő sajátos ízű vizuális átirata. Elmúlás (Öreg pár), tragédia (Elmeosztály) és melankólia (Eső a mezőn). Csupa baljóslatú hangulat erőteljes expresszív előadásmódban.
Az IKON Csoport vezetője Ries Zoltán és Vizúr János is fotográfusok. Szemléletmódjuk azonban erősen különböző. Vizúr kiváló és jól ismert természetfotós. Remekül és magas szinten használja az ismert technikákat, Ries viszont „megrögzött” kísérletező, átmossa a műfaji határokat. Alighanem szerepe van ebben, hogy festőként, vagy grafikusként szemléli a világot, ezért legtöbb munkája képzőművészeti alkotásnak (is) tűnik. Mivel nehéz eldönteni, hogy valóban mik is ezek a különleges, poétikus opuszok, maradjunk a művész meghatározásánál: fotóképek, foto(n)grafikák vagy elektro(n)grafikák.
Jelen kiállítás (több kisebb után) az első olyan, ahol valamennyi művész egy kisebb műcsoporttal képviselheti magát. Ilyenformán először kaphat átfogó képet az érdeklődő tárlatlátogató az IKON Csoportban folyó sokféle és sokszínű munkáról.

dr.Hann Ferenc
Munkácsy-díjas művészettörténész, akadémikus

 

(Néhány művész azóta saját elhatározásból kilépett, majd később új tagokkal gazdagodott a csoport.)